Az egyetlen jó ember született meg nekünk. Őt ünneplem karácsonykor, Őt várom most is

Nyitókép: Keresztény zarándok imádkozik a betlehemi Születés templomának altemplomában 2024. december 24-én. Az altemplom pontosan azon a helyen, abban a barlangban épült, ahol a keresztények hite szerint Jézus megszületett (Fotó: MTI/EPA/Atef Szafadi)

***

December 22.: ideje befaragni a fát. Egy „kicsit” vastagabb a törzse, mint a tavalyinak. Persze nincs szerszámom, az előző évben tizenöt perc alatt végeztem egy darab csavarhúzóval és egy kalapáccsal. Idén egy órányi erőlködés után egy csavarhúzóval lettem szegényebb: naná, hogy elgörbült. Felhívom a szomszéd utcában lakó barátom: persze, hogy ad valamit, holnap mehetek érte.

December 23.: van egy kölcsönfűrészem és egy kölcsönpontozóm. Jobb, mint a semmi. Újabb félórányi erőlködés után megtalálom az egyetlen valamennyire működő módszert: a fát a talpa felől meghúzom párszor fűrésszel, majd a megkezdett menetbe beleütöm a pontozót és nagy nehezen valahogy lehántom a feljövő, de továbbra is makacsul egymásba kapaszkodó rostokat.

Ahogy ütöm be a pontozót a fába, minden fémes pattanás képzettársításos villanást okoz a fejemben: lakossági Thomas Mannként megállapítom, mennyire szimbolikus, ahogy a Bárányra várva a keresztfa szögeihez hasonló fémtárgyat ütök a karácsonyfába. Aztán, 

Felnézek a házi oltárról letekintő szakira, Szent Józsefre, kérdezném tőle, hogy jól csinálom-e, de úgysem szólal meg. Szerényen csöndben marad, mint mindig, egész életében. Egyébként se tudna sok jót mondani arra, amit csinálok – sem szakmailag, sem emberileg.

Még egy óra szenvedés. Elfogy a türelmem: felhívom apámat, megkérem, hozza át a családi örökség egyik legfontosabb darabját, a favéső készletet. Kívánságom teljesül, a faragás ezután hamar el is készül, de túl nagy a fa és túl könnyű a talp, dőlni kezd. „Azzanyád!”.

Apám nyugtat, van nála damil. A csendesen tűrő apák védőszentje, ha nem is szólt semmit, azért mégiscsak közbelépett! Az se érdekel, ha két csavar kerül a parkettába, de ennek a fának ma estére állnia kell!

Mary, magyarul Mária a címe, és a Megváltó anyjáról szól. Megnézem az előzetest. Tisztességes látvány, Anthony Hopkins is benne van, mégsem érdekel. Most nem. Elsőre is átjön, hogy egy mozgalmi darab, amely az üdvtörténetet beleerőlteti a női egyenjogúságért folytatott küzdelmek történetébe.

Mert valljuk be: a mindenféle emancipáció kérdése ugyan fontos téma lehet, mégis parányi jelentőséggel bír ahhoz képest, hogy volt egy eljövetel és lesz még egy, az utolsó. Inkább nem kockáztatok ezzel a filmmel most, a várakozás utolsó pillanataiban. Intellektuálisan érdekel az Államok két partvidékének Máriája, de ma az előttünk álló ünnep a fontos, majd legközelebb megnézem. Akkor majd végiggondolom töviről hegyire, hogy miért vannak a filmben olyan ruhába öltöztetve az asszonyok, mint a Szolgálólány meséjében, és talán arra is kitérek, miért abban a Máriában hiszek, akinek nem voltak szülési fájdalmai (a teológiai érveket most félretéve: mert hinni csak benne érdemes – a szülési fájdalmakat átélő és bátran elviselő nőkben nem kell hinnem, sokat ismerek).

Karácsonykor nem az ideig-óráig fontos, jelentős társadalmi mozgalmakat ünnepeljük. 

nem vagyok képes sem az emberiséget, sem önmagamat megváltani, még a karácsonyfát sem tudom méltósággal, nemiszervek emlegetése nélkül befaragni (és ennél nagyobb bűneim is vannak).

Őt ünneplem karácsonykor, Őt várom most is, és reszketve, de egyben izgatottan, örvendezve várom, hogy újra eljöjjön „ítélni élőket és holtakat”.

Ebben az ellentmondásos félelem-örömben van lelkem legmélyének nyugalma is. Ott, ahol minden mozgalom, politika, társadalmi ügy parányira zsugorodik a végső dolgokkal összemérve.